"Patkánykorszak" - avagy az álomtól a veremig...

Előjött a "patkánykorszakom". Ennek neveztük el a sógornőmmel. Pár évente visszatér. Pedig harcolok ellene. Sokan beleesünk, legalábbis mi lányok a családban ezt tapasztaltuk. Ez az az időszak mikor a hullámok összecsapnak, és te úgy érzed, minden rossz amit teszel, semmire nem vagy jó. Nem érted, hogy jutottál ide, miért pont veled történik, hogyan lesz tovább.
Talán furán hangzik ez egy alapvetően optimista, vidám lány szájából, aki ráadásul nemrég lett menyasszony. Kezdem valahol az elején. Mármint visszamegyek a "patkánykorszak" előtti időre. Egy évet éltem kint Londonban, dolgoztam. Isten megáldott, volt jó munkám, szerettem, szerettek, egy csodás gyülekezet tagja lehettem, szolgáltam. Minden olyan jó volt. A család persze hiányzott, na de túltettem magam rajta. Elkezdtem szervezni a Nagydobosi tábort (cigánygyerekeknek egy hetes tábor), pénzt gyűjtöttem rá, persze a saját félretett pénzemből is áldoztam. Élveztem, láttam, ahogy Isten mellém áll. Nyárra hazajöttem, azzal a tervvel, hogy ősszel visszamegyek, itthon csak nyaralok, tábortszervezek, hasonló kikapcsolódások. Megvolt a tábor, ami nem csak a gyerekek számára volt áldás, hanem nekem is. Megismerkedtem Valakivel. Akkor még nem gondoltam, hogy mennyire fontos is volt ez. Aztán a tábor után, Isten Lelke nem hagyott nyugodni... éreztem, hogy nem helyes visszamennem Angliába. És győzködött. És végül engedtem Neki. Csak a cuccaimért mentem vissza. Ősszel "végleg" hazaköltöztem. És egyre többet beszéltem azzal a Valakivel, akivel a táborban megismerkedtem. Közben persze munkát kerestem. Minden olyan tökéletesnek tűnt. Aztán nem sikerült az első állásinterjú. Aztán a második. Nem adtam fel. És Isten adott egy ideiglenes munkát karácsonyig. Annyira hálás voltam érte. Aztán karácsonykor az a bizonyos Valaki megkérte a kezem. Igent mondtam. És annyira bíztam benne, hogy összejön a munka is. Merthogy a tartalékok elfogytak. És aztán biztattak. Újabb állásinterjú, újabb kudarc. Veszekedések, konfliktusok körülöttem. Újabb állásinterjú, újabb kudarc. Újabb konfliktusok. Letört. Elkezdtem kérdezni: MIÉRT? MIÉRT PONT ÉN? NEM TE MONDTAD, HOGY MARADJAK? - elkezdődött a patkánykorszak...
És kaptam egy linket a nővéremtől. Azt kérte, hogy hallgassam meg ezt a dalt. Figyeljek a szövegére. Először nem is nagyon érdekelt. Ma este viszont belémhatolt minden egyes szava. József az álmok királya című rajzfilmnek az angol "You know better than I' című dala. Aztán elgondolkodtam József életén. Nagy álmokkal indult. Minden olyan szép volt. Aztán eladták rabszolgának. De Isten megsegíti, Potifár előlépteti, minden vagyonát rábízza. Mikor úgy tűnik végre újból felállt, helyreáll az élete, hamis váddal börtönbe zárják. Milyen érzés lehet? Mikor már nincs senkid, az álmok amiket Isten adott olyan távolinak és képtelennek tűnnek, ott vagy a börtönben.... Ahhoz képest az én patkánykorszakom semmi.
"Ha ez egy próba, nem látom az okát. De lehet, hogy az hogy rájöttem: nem értem már része a kiútnak. Megpróbálom a legjobbat tenni, és a hit megmutatta, hogy a legjobb amit tehetek, hogy bízok Benned. Mert Te jobban tudod, mint én, Te ismered az utat, már nem kell tudnom, hogy miért, mert Te jobban tudod, mint én!" (a dalból nyersfordítás)

Azt hiszem lábalok ki a patkánykorszakból. Ő jobban tudja, mint én. És akármi is van most, Ő jobban tudja, mint én.

"Azt pedig tudjuk, hogy azoknak, akik Istent szeretik, minden javukra szolgál" (Róma 8;28)