"Örök szeretettel szeretlek téged!" (Jeremiás 31:3)
Igen, tisztában voltam eddig is vele, hogy szeret az Isten. Tudtam. A fejemmel. És éreztem is, sokszor. De nem igazán értettem meg. Aztán megszületett Lukács. És végre leesett, mennyire szeret engem, téged, minket Isten!
Megállok Lukács kiságyánál, hallgatom, ahogy szuszog, nézem az édesdeden alvó arcát, és elmosolyodom. Fogalmam sincs, hogy lehet ennyire szeretni valakit. Akinek igazából semmit nem kell érte tennie. Szeretem ha alszik, szeretem, ha ébren van, szeretem, ha mosolyog, szeretem ha sír. Ez az egyetlen olyan kapcsolat a világon, a szülő-gyermek kapcsolat, amiben az egyik félnek nem kell semmit tennie, nem kell semmilyen mércét megütnie, nem kell kékszeműnek, vagy épp barnának lennie, így vagy úgy viselkednie ahhoz, hogy szeresd. Egyszerűen meglátod, és elönt az a határtalan szeretet. Az első pillanattól kezdve. Mert a tiéd. Kezdtem megérteni, Isten miért nevez minket gyermekeinek. Mert az Ő szeretete irántunk örök. Feltétel nélküli. Szeret. Kimondhatatlanul. Nem azért, mert olyan jó vagyok. Nem is azért, ahogy kinézek. De még csak nem is azért, mert ezt vagy azt teszem. Egyszerűen csak szeret.
Nézem a fiamat, és tudom, soha nem tud olyat tenni, amiért kevésbé szeretném. Lehet, hogy kihoz a sodromból, vagy lefáraszt, de soha SOHA nem tudom kevésbé szeretni. Mert a szeretetem iránta feltétel nélküli. Érdekes ebből a szempontból látni Isten szeretetét. Elképzelni, ahogy egyszerűen örömét leli bennem. Benned. Elmosolyodik, mikor rádnéz. Büszke rád. Nem azért mert ilyen vagy olyan vagy. Hanem mert az övé vagy!
Élj ezzel a tudattal! A mindenható Isten gyermeke vagy! Akit szeret! Feltétel nélkül! Örökké!
