Amikor a tanítványok hatalmas viharba keveredtek, Jézus nyugodtan aludt. Jöttek a nagy hullámok. Azt gondolták meg fognak halni. Féltek. Nagyon. És úgy tűnt, hogy minden elveszett. Felkeltik Jézust. Ő ráparancsolt a szelekre, és a tengerre, és nagy csend lett. Hányszor hallottam ezt a történetet! Egész pici koromtól. Gyerekórákon, igehirdetésekben, meg persze én magam is olvastam. De most valahogy megnyílt előttem, ahogy énekeltem. Nem tudom, ki hogy van vele, nekem az éneklés a lételemem, gyakran azon kapom magam még az utcán is, hogy hoppá, már megint énekelek. És nagyon sokszor dicsőítés közben mutat meg nekem dolgokat az Úr. Ez is ilyen volt. Énekeltem. És Isten megértette velem. Az én életemben is vannak/lesznek viharok. Soha nem ígért olyat, hogy nem lesznek. De megígért valamit. Hogy minden nap velem lesz. Hányszor elhatalmasodott a vihar. És féltem, hogy mi lesz, hogyan tovább. Mikor a tanítványoknak szükségük lett volna Jézusra, aludt. Fel kellett ébreszteni. Tudod, az én kapcsolatom is sokszor "aludt" Jézussal. Nem volt közöttünk megfelelő kommunikáció. És Őt hibáztattam. Hogy miért engedi meg. Közben pedig csak fel kellett volna ébreszteni a kapcsolatunkat. Én hanyagoltam el. Nem beszélgettem eleget vele. De a jó hír: ha felébreszted, parancsol. És nyugalmad lesz. A kérdés, hogy ott van-e a csónakodban? Befogadtad az életedbe? És ha befogadtad, milyen a kapcsolatod Vele? Alszik? Ez rajtad áll. És Ő is megteszi, ami rajta áll. Ő az aki lecsendesíti a háborgó tengereket. És KÉPES megtenni benned is. Én erre vágyom. Hogy ne csak ott legyen a "csónakomban", hanem éber kapcsolatom legyen vele. Mindig. Viharokban, nyugodt időkben. Mert Ő képes. Én nem. De TUDOM, HOGY AZ ÉN ISTENEM KÉPES! Milyen biztonságot ad ez. :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése