Ma egy éve ment előre anya. Érdekes dolog az idő. Még mindig elfelejtkezem néha magamról, és várom, hogy felbukkanjon az ismerős arc, mikor hazamegyek. Vagy gyüliben, mikor arra nézek, ahol mindig ült... Ugyanakkor úgy érzem, egy végtelenség telt el, hát Lázár azóta jár, beszél, Lukács ovis, és ő mindezeknek már nem részese. Nehéz nélküle.
Akkor kezdődött a betegség, mikor középiskolás voltam. Talán 10.-es. Mikor mondta, mi a helyzet, kétségbeestem. Iszonyatosan. Sírtam, imádkoztam, böjtöltem. És könyörögtem neki, hogy vállalja a műtétet (nem akarta, nem látta értelmét, de miattam belement). Eltelt pár nap, én meg valami hihetetlen békességet kaptam Istentől. Választ a kérésemre. És ahányszor anya pedzegette, hogy nem lehet tudni mi lesz, én határozottan válaszoltam : én tudom! Az esküvőmön ott leszel! Sőt a gyerekeimet is látni fogod! (akkor még fiú sem volt képben, nemhogy esküvő). Tudtam, hogy így lesz, Isten megígérte.
Teltek az évek. Férjhez mentem. Megszületett Lukács. Mikor Lázárt vártam, elkezdett gyengülni. Mire Lázár megszületett, már látszott, hogy le kell többször pihennie. Persze ez nem akadályozta meg, hogy jöjjön szülés után segíteni. Mindig ilyen volt. Sosem nézte a saját érdekét. Mindig másokat helyezett előtérbe. Én pedig megint kétségbeestem. Sírtam. Imádkoztam. Böjtöltem. És csend. Életemben nem volt ennyire fájdalmas a válasz. Pontosan tudtam, mit jelent a csend. Belülről emésztett. Senkivel nem beszéltem erről. Szép lassan marcangolta a lelkem. Igyekeztem annyi időt vele lenni, amennyit csak lehet. Igyekeztem kihasználni a lehetőséget. Közben pedig nem értettem Istent. Miért hallgat? Miért engedi ezt?!
Egyetlen dolgot kértem anyától, a régi bibliája hadd legyen az enyém. Az enyém lett. Miután meghalt, elkezdtem lapozgatni, nézegetni a jegyzeteit. Az egyik lapon ez volt : "'Lullának: Sofonias 3:17". Ki sem kellett keresnem, tudom kívülről ezt az igét, régóta nagyon szeretem... Végigmondtam magamban."Az Úr, a te Istened közötted van; erős ő, megtart; örül te rajtad örömmel, hallgat az ő szerelmében, énekléssel örvendez néked."
A vége nagyon szíven ütött. "Hallgat az ő szerelmében". Épp ezért voltam olyan mérges Istenre! Olyan sokáig hallgatott... Mikor újabb ígéretet, imameghallgatást vártam volna, Ő hallgatott. Csak épp ez nem fordult meg akkor a fejemben. "Hallgat az ő szerelmében". Nem azért hallgat, mert nem hallja, amit mondok. Nem azért hallgat, mert nem akar válaszolni. Nem azért hallgat, hogy fájdalmat okozzon. Azért hallgat, mert szeret. Szeret annyira, hogy tudja, túlságosan fáj nekem a válasz, ahhoz hogy el tudjam fogadni. Szeret annyira, hogy tudja, mikor ekkora a fájdalom, úgyis minden válasz, magyarázat süket fülekre találna nálam. Szeret annyira, hogy hallgasson, mert tudja, erre most nincsenek szavak. Szeret annyira, hogy ne mondjon semmit, csak átöleljen a jelenlétével. Szeret annyira, hogy azt a kis cetlit a Bibliából elém hozza. És szeret annyira, hogy újra szóljon hozzám, mikor kész vagyok hallgatni.
Miért írtam ezt most le? Mert lehet épp olyan időszakban vagy, mikor úgy érzed, Isten hallgat. Imádkozol, de nincs válasz. Mikor úgy érzed, az egész világod összeomlott. Szeretném ha emlékeznél erre: "hallgat az ő szerelmében"! Nem fordított hátat neked! Ott van, melletted. Átölel a jelenlétével, ha hagyod. Sírhatsz a vállain. Lehet nem mond semmit, de Ő is sír veled. Ami a te szívedet megtöri, megtöri az Ő szívét is. Hallgat, mert szeret...
Ha az a kérdésed, mint nekem : miért?! Csak hagyd, hogy átöleljen. Rájössz, hogy értelmetlen a kérdésed. A válasz egyszerű: azért, mert a földön élsz. Ahol betegség van, halál, nehézség. Viszont mikor átölel, felismered, hogy az Ő jelenlétében nincs. A földi élet egy út Hozzá. És már most apró darabokat láthatunk abból, ami ránk vár. Egy nap majd pedig színről színre meglátjuk.
Anya mindig mondogatta nekünk, egész kicsi korom óta : sosem tudhatjuk, mikor jön el nekünk az idő, mikor Isten elé állhatunk. Mindig legyünk készen! Neki 1 éve jött el. Ha valamiben biztos vagyok, az az, hogy ő készen állt. Soha senkit nem láttam olyan nyugalommal szembenézni a betegséggel. A halállal. Utolsó beszélgetésünkön azt mondta: "Ne sírj, csak hazamegyek! Várni foglak!" ... Igen, egy nap én is hazamegyek. Várnak már ott páran. Addig is, Isten velem van. Ő erős, megtart. Van mikor hangosan örül nekem, van mikor hallgat és velem sír. Van mikor válaszol, és együtt örülünk, van mikor csak csendben átölel... De van, ami nem változik : mindig mellettem van. Most még csak "tükör által", homályosan látom, akkor pedig majd színről színre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése