Halál, hol a te fullánkod?!

Eltelt már egy kis idő azóta, hogy utoljára írtam. Főleg azért, mert írni csak csendben és egyedül tudok. Nappal annyi időt a fiúk nem adnak, este meg már örülök, ha kicsit a férjemmel lehetek...
De jön a Húsvét. Engem meg nagyon foglalkoztat ez a téma mostanában... elég régóta. Így elhatároztam, hogy leírom. Szólok előre, hosszú lesz... úgyhogy abszolút megértem, ha nem olvasod tovább! :)

Mit is ünnepelünk Húsvétkor? Azt, hogy Valaki meghalt. Valaki meghalt, miattam. Meghalt helyettem. A halál nagyon közeli "élménnyé" vált számomra az elmúlt évben. Többen tudjátok, hogy anyukám ősszel meghalt. Elvesztettem mind a 4 nagyszülőt, már korábban. Anya szülei nálunk haltak meg. Nem volt ismeretlen számomra a halál, 8 éves voltam mikor papa meghalt, ott voltam mellette. De ennyire fájdalmas és keserű találkozásom még nem volt  vele, mint most ősszel. Körbelengte a szobát, heteken át.

És akkoriban újra szembetaláltam magam ezzel az igével: ‎"Halál! hol a te fullánkod? Pokol! hol a te diadalmad?" (1 Kor. 15:55)

És őszintén? Úgy éreztem, hogy óriási fullánkja van. Úgy éreztem, ezt én nem élem túl. Megszúrt a fullánk, a színek eltűntek, szürke lett minden. Csak a fájdalom maradt. És mart. Iszonyatosan tud marni! Olvastam az igét, és minden porcikám lázadt ellene. Hát hol lenne? Itt van a szemem előtt! Itt van, és felemészti, azt, akit a legjobban szeretek! El sem tudtam képzelni, hogyan lehet ezt túlélni, egyáltalán milyen élet az, nélküle?
Jób története mindig is közel állt a szívemhez. Újraolvastam. Meg újra. Meg újra. Ugye, ő az, aki mindent, MINDENT elvesztett, az összes vagyonát, a gyermekeit, és ráadásul még meg is betegedett. A legközelebbi barátai elmagyarázták, hogy ez miért az ő hibájából történt (ami még ha tényleg úgy lett volna se nagy segítség ...), a felesége meg azt tanácsolta tagadja meg Istent, és haljon meg (ez is igazán felemelő). Igen, ismerjük a sztorit, Isten maga beszél Jóbbal, aztán újra helyreáll az élete. És a Jób könyvének így van vége, ez az ami minden alkalommal megragadott: "Jób öregen, és az élettel betelve halt meg." Ez pont úgy hangzik, mint amire én is vágyom. Nem "túlélte" az életet, hanem betelt vele! Ő volt egyébként az első, aki a húsvétot megprófétálta. A legnagyobb kijelentés, a legnagyobb próbatétel idején: ‎

25.	Mert én tudom, hogy az én megváltóm él, és utoljára az én porom felett megáll.

Ezt ő már akkor mondta, mikor Jézus még meg sem született a Földre! Mekkora hite volt! 

Hogy kapcsolódik ez most össze a halál fullánkjával? Ó, nagyon is kapcsolódik... meg vagyok róla győződve, hogy ez a hit tartotta benne a lelket, mikor minden összedőlt körülötte.
Mert ő már akkor tudta, hogy nem Nagypénteken lesz vége a húsvéti történetnek. Hanem el fog jönni a Vasárnap! Eljön a feltámadás! Tudta, hogy a Megváltó él! És igen. Ezzel elveszítette hatalmát a halál.  ‎Mert tudjuk, hogy a halál nemcsak valami végét jelenti. Hanem egy új kezdetet. Vele. Aki él. Örökké. És innentől már nem a halálé az utolsó szó. Fáj anya halála. Nagyon. Még mindig. A péntek nehéz. Iszonyatosan. Fáj. Még a szombat is. De a halál akkor lenne csak igazán szörnyű, ha nem tudnám, hogy eljön a vasárnap! A cél kristálytiszta előttem. Soha nem volt még ennyire tiszta. De elérni nem úgy akarom, hogy "túlélem" az életet , hanem úgy, hogy "betelek élettel "! Ha Jób képes volt rá, jóval több veszteséggel, nekem is menni fog!‎

Tehát, mit ünneplünk Húsvétkor? Azt, hogy Valaki feltámadt. Azt, hogy Valaki él! És ezáltal én is élhetek. Örökké! Lehet, hogy az én életemben még péntek van. Vagy szombat. De egész biztosan tudom, hogy jön a vasárnap! Épp ezért szeretném megkérdezni: "Halál! Hol a te fullánkod? Pokol! Hol a te diadalmad?! ... de hála az Istennek, aki a diadalmat adja nekünk, Jézus által! "

Áldott Húsvétot nektek!

És itt a kedvenc húsvéti dalom hozzá:

"Ó mondd, halál, hol a fullánkod?!

Menny ünnepelj: él királyod! "